A Focilázat (Fever Pitch) több szempontból is nekem írta Nick Hornby: egy könyv az obszesszióról már hogy ne lenne nekem való? Rendszeresen felröhögök rajta, hiszen a drukkerkedés-pszichológiáját jól ismerem, még ha esetemben nem is a fociról van szó.
De eddig ez a legkedvencebb részlet:
“De a futball mostanra kapott még egy jelentést, amely összefüggésben volt új karrieremmel. Úgy gondoltam – mint ahogy alighanem sok hasonszőrű fiatal tanár gondolja -, hogy az érdeklődési köröm (nevezetesen a futball és a popzene) hasznomra lesz az osztályban, hogy képes leszek “azonosulni” a “srácokkal” hiszen, tudom értékelni a Jamet és Laurie Cunninghamet. Az nem jutott eszembe, hogy én is ugyanolyan gyerekes vagyok, mint az érdeklődési köröm, és bár értettem, naná, hogy értettem, hogy miről beszélnek a tanítványaim az idő jó részében, és ez valamiképpen megkönnyítette a bemutatkozásomat, abban már egyáltalán nem segített, hogy tanítani is jól tudjam őket. Ami azt illeti, a legfőbb problémámat – azaz, hogy egy-egy rosszabb napon oltári zűrzavar volt az órámon – inkább csak fokozták a kamaszos allűrjeim. “Arsenal-szurkoló vagyok” – mondtam a legbehízelgőbb tanárhangomon, hogy a jó oldalamról mutatkozzak be egy problémás második osztálynak. “Fúúúúj!” – harsant fel az osztály lesújtó ítélete.”
MEGALOL
“A tanítás, úgy gondoltam, kifejezetten felnőtt embereknek való foglalkozás, én pedig mintha megrekedtem volna valahol a tizennegyedik születésnapom táján – más szóval a középiskola harmadik osztályában.”
1 hozzászólás eddig
Szóljon hozzá most!
Hehe. Hehehe. Sebaj, kinövöd
Ha szeretnek az égiek, akkor viszont nem, én az utóbbiért szorítok 
hozzászólás > krumplicukor 2012. január 7. @ 14:21